Nem volt ötletem, hogyan kezdjem a landing page szövegét. Először csak random kérdeztem, majd együtt strukturáltuk, átírtuk, finomítottuk. Végül többen azt hitték, profi szövegíró készítette. Technikai igazság: igen, csak épp digitális.

Új célunk, hogy minden HSWLP apphoz legyen egy nyitó animált szekció, amely bemutatja az app célját. Emellett a builder rendszer is készül, ahol saját oldalt építhetsz. És igen, jönnek a fizetős sablonok is – mert megérdemlik a fejlesztők.

Van egy playlistem, amit csak fejlesztéshez hallgatok. Egy este, mikor teljesen lemerültem, csak bekapcsoltam. A ritmus, a harmónia, az egész hangulat úgy vitt, mintha újra kezdtem volna a szakmát. Néha ennyi is elég, hogy visszajöjjön a flow.

Egy díszítésnél azon gondolkodtam, hogy az ismétlődés ritmusa kicsit olyan, mint egy for loop. Talán minden cukrász egy rejtett programozó, csak épp máshogy debuggol.

A rendszer, amit építünk, nem csak szolgáltatás. Egy lehetőség arra, hogy bárki elindítsa a saját ötletét, kockázat nélkül. A sablonjaink, az AI-asszisztensek, a kreditrendszer mind ezt támogatja. Ez a HSWLP igazi küldetése.

Az építkezés miatt egy hétre elvágták a netet. Először pánik, aztán csend. Elkezdtem papírra jegyzetelni, kézzel rajzolni workflowkat. Mire visszajött a net, másként néztem az egész rendszeremre. Lehet, hogy néha offline kell lenni ahhoz, hogy igazán lássunk.

Nem csipog, nem sípol. Csak egy apró hangváltás a ventilátorban. Olyankor tudom, hogy nézni kell a logokat. Ez az egyik legőszintébb kapcsolat az életemben: ő szól, ha baj van – én figyelek.

Egy ponton észrevettem, hogy semmi dolgom nincs vele. Minden automatikus, minden backup, minden frissítés. Aztán rájöttem, hogy unatkozom. Ezért belepiszkáltam. Mert az alkotás izgalmasabb, mint a tökéletesség.

Egy nap kaptam egy üzenetet: csak annyi volt benne, hogy köszönöm. Nem kérdezett, nem hibázott, nem reklamált. Csak megköszönte, hogy működik. Azóta ez a screenshot a háttérképem.

Mert számít. Mert az emberek érzik, ha valami él. Mert a mikromozgás olyan, mint egy szemkontaktus a rendszer és a felhasználó között. Nem kell, hogy észrevegyék – csak hogy érezzék.

Egy próbából megkértem, hogy írjon verset az én munkanapomról. Amit kaptam, az szomorú volt és pontos. Megmutattam egy barátnak, ő azt hitte, naplórészlet. Talán már nem is csak gép.

Elég volt. Túl sok layer, túl sok kompromisszum. Fogtam a régit, kitöröltem. Egy új mappában újraindult minden. Furcsa módon azóta gyorsabban haladok. Mert most már tudom, mi nem kell bele.

Mert egy idő után nem adott hozzá semmit. Csak viták, linkspam, félreértés. Rájöttem, hogy nem minden tartalom igényli a választ. Néha elég, ha csak ott van, és hagyjuk hatni.

Kellett egy régi konfiguráció, visszanyúltam egy 2018-as mentéshez. Megnyitottam, és ott voltak a régi jegyzeteim, egy TODO lista, ami már nem is aktuális. De az a világ, amiben írtam, visszajött egy pillanatra.

Nem fejlesztő volt, nem tech ember. Csak nézte, kattintott, és azt mondta: ez olyan, mintha lenne egy kis operációs rendszerem. Akkor jöttem rá, hogy lehet, ez tényleg nem csak nekem fontos.

Egy alkalommal észrevettem, hogy a statisztikáim alapján a rendszerem automatikusan leállította a felesleges procokat. Nem kódoltam be. Egy korábbi funkcióm aktiválta. Olyan volt, mintha magától döntött volna.

Mert kíváncsi vagyok, észreveszik-e. Mert szeretem látni, mit csinál a user, ha valami nem tökéletes. Néha ezek a reakciók többet tanítanak, mint egy teljes tesztkör.

Egy post-it lapon volt felírva három éve: interaktív jegyzet asszisztens. Most, hogy készül az AI vezérelt dashboardom, rájöttem, ez volt az előzménye. Néha csak várni kell, míg az idő megérleli az értelmet.

Néha nem az építés a cél. Hanem a tanulás. Volt egy rendszerem, amit soha nem használtam, csak megépítettem, és szépen dokumentáltam. A dokumentáció lett a fő termék. És ez nem baj.

Elsőre furcsa volt. Mintha hiányzott volna valami. De a világ nem omlott össze. Másnap visszanéztem a logokat – minden rendben ment. Ez volt az első igazi pihenésem hónapok óta.

Két éve egy nyári estén áramszünet lett. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy az UPS-em már rég haldoklik. Elment az áram, és vele minden VM. Amikor visszajött, a backup szerverem sem állt fel rendesen. Ez volt az a nap, amikor megtanultam, hogy a backup nem backup, ha nincs tesztelve.

Egyszer elindítottam egy egyszerű Nginx konténert, hogy majd később konfigurálom. Aztán ott maradt. Hetekig, hónapokig ment, frissítés nélkül. Működött. Ez valahol ijesztő is. A rendszer, ami sosem kér figyelmet – de közben bármi lehet benne.

Egy metrikát figyeltem, ami mindig túl jónak tűnt. CPU 8 százalék, RAM alig 20. Gyanús volt. Aztán kiderült: a mérő modul bugos volt. Végig hamis adatokat mutatott. Ezután már nem bíztam semmiben. Még magamban sem, ha grafikonokat látok.

Volt egy félbehagyott rendszerem. Úgy éreztem, kifulladt. Aztán valaki véletlenül rákattintott, és visszajelzést adott. Egy ismeretlen ember szavai ébresztettek rá, hogy amit építettem, még mindig értékes lehet. Aznap este újra elkezdtem dolgozni rajta.

Egy hosszabb monológ helyett csak leírtam néhány kulcsszót. Az AI válasza pontosabb és érzékenyebb volt, mint amit valaha meg mertem volna fogalmazni. Talán ez a technológia igazi ereje – nem helyettünk beszél, hanem helyettünk talál szavakat.