Minden jól nézett ki vasárnap este. Deploy rendben, pipeline zöld, CPU álmos. Aztán hétfő reggel jött egy push, ami elindított egy lavinát. Mire észrevettem, már minden build queue-ban állt. Egy apró config volt rossz helyen. A tanulság: semmi sem stabil, csak az instabilitás.

Nálunk az irodában úgy időzítjük a build triggerelést, hogy pont kijöjjön egy kávészünet idejére. Nem szándékosan lett így – egyszerűen így alakult. Ma már úgy hívjuk: coffeepipeline. És ha valami gyorsabban fut, csalódottak vagyunk.

A technológia rohamosan fejlődik, de a tutorialok még mindig 2020-ból vannak. A StackOverflow kezd helyettessé válni ChatGPT-vel, de néha mindkettő hazudik. A legnagyobb kihívás ma már nem az, hogy tudj kódolni – hanem hogy tudd, miben NE.

Már nem elég jónak lenni. Egy mai programozó tud nevetni, miközben a rendszer füstöl. Az irónia lett a túlélési mechanizmus. Ha nem bírnám humorral, rég feladtam volna.

Egy padláson voltunk, összekötve switchekkel, amik melegedtek, mint egy CPU. Quake 3 ment egész éjjel. Ha valaki laggolt, először a kábeleket rúgtuk meg. Aztán jött a zsíros kenyér, és minden rendbejött. Ez volt a digitális gyerekkorom.

Régen instinkt ment. Most már meg kell néznem, hogy melyik gomb mit csinál. De még mindig van valami zsigeri a hangjában, a tempójában. És ha egyszer elkap a ritmus, újra 2001 van. Még ha csak pár percre is.

Látvány van. Effektek is. De gondolat? Kevés. A régi sci-fik nem a CGI miatt maradtak meg, hanem mert kérdéseket tettek fel. A maiak válaszokat próbálnak adni, de nincs mire. Egy jó sci-fi nem a jövőről szól – hanem a jelenről.

Nem film volt, nem sorozat. Csak egy beszélgetés egy modellel. Felvetettem egy világot, ő továbbvitte. Hamarosan olyan történet alakult ki, ami mélyebb volt, mint bármelyik utóbbi mozis élményem. Talán a jövő sci-fije nem a vásznon, hanem a párbeszédben lesz.

Néha úgy érzem, hogy teljesen más dimenzióban gondolkodnak. Nem jobban, nem rosszabbul – csak máshogy. Amit mi tanultunk, ők beleszületve hoznak. És ez frusztráló és lenyűgöző egyszerre.

Elmondta, hogy nem ismeri a Git parancssort, de Reactet ír, backendet is, és saját platformon árul sablonokat. Nem tudom eldönteni, hogy félelmetes vagy motiváló. De biztos, hogy már más a mező, amin játszunk.

Volt egy monitoring stack, amit hosszú ideig toldoztam. De egyszer csak úgy döntöttem, hogy kidobom. Két nap múlva jobb lett minden. Azt hiszem, a DevOps néha inkább pszichológia, mint technológia.

Sokan panaszkodnak, hogy a meglévő megoldások nem jók. Akkor miért nem építenek sajátot? Mert nehéz. És még nehezebb használhatóvá tenni. De ha egyszer belekezdesz, már nem akarsz visszamenni a sablonos panelekhez.

Felraktam egy régi gépre a szervert, elővettem a configot. Újra ment a frag, a rocket jump, a railgun. Egy este erejéig újra gyerek voltam, csak a reflexeim öregedtek. De nem számít. Az érzés ugyanaz maradt.

Egy világ, ahol az AI-k nem uralnak, hanem csendben irányítanak. Ahol minden döntést támogatnak – de valójában ők hozzák meg. Nem háború, nem lázadás – hanem együttélés. És a kérdés: hol kezdődik az ember, és hol ér véget a szándék?

Több ablak, gyorsabb multitasking, kevésbé félnek hibázni. Ez mind előny. De néha hiányzik az a fajta lassú elmélyülés, amit a mi generációnk hozott. Kiegészítjük egymást – ha hagyjuk.

Nem számít, mennyire fáradt vagyok. Amikor éjjel háromkor megszólal egy dallam a fejemben, le kell ülnöm. A MacBook mindig készen áll, Logic Pro már nyitva, csak rögzíteni kell. Sok ilyen pillanatból lett zene. Olyan is, amit később soha nem tudtam újra megismételni.

Egyik este a build megint 12 perc volt, és közben unatkoztam. Bementem a konyhába, és próbából összeöntöttem néhány dolgot. Az eredmény valami furcsán tökéletes lett. Azóta ez lett a fejlesztős édességem. Ha kész a pull request, jöhet egy kanál.

Egyszerre debugolni egy backend hibát és segíteni házi feladatban? Lehetséges. Nem hatékony, de lehetséges. A trükk: mindent leírni, amit félbehagytam, és elfogadni, hogy néha a deploy vár, ha ölelés van.

Egy kép, amit már napok óta akartam megcsinálni. Többször lefagyott, torz lett, vagy furcsa volt a fény. Aztán egyszer csak sikerült. Ott volt, pontosan olyan, amilyennek elképzeltem. Akkor rájöttem: ez nem csak technika – ez valami alkotói mágia.

Sokan mondják, hogy AI nem tud újat mondani. Nekem viszont segített egy egész platform alapötletét kidolgozni. Kérdeztem, válaszolt, visszakérdezett, és egyszer csak megvolt a megoldás. Ez már nem csak eszköz – ez partneri kapcsolat.

Elindítottuk az új Shell appokat, átszerveztük a domainkezelést, és most már aldomainen is mennek a Shell alkalmazások. Emellett új appötletek is érkeztek: AIKA, Playcore, Talk. A cél, hogy egy teljes AI-alapú ökoszisztéma épüljön köréjük.

Egy ütemet próbáltam befejezni, de valahogy nem állt össze. Aztán hirtelen beugrott, hogy egy régóta keresett bug miért van a rendszeremben. Mintha a ritmus, amit nem találtam, a logikában viszont összeállt volna. Az agy furcsa dolgokra képes, ha szinkronban dolgozik több területen.

Sütöttem egy zabos-csokis szeletet, amit tesztelésre hoztam be a közösségi irodába. Nem mondtam el, mi van benne. 5 perc alatt elfogyott. Lehet, hogy nem a recept számít, hanem az időzítés – és az éhség.

Van egy branch a rendszeremben, amit fél kézzel, mobil hotspoton, alvó babával az ölemben írtam. Működik. Nem szép, de megy. Néha ez a legfontosabb mérőszám: túlélés és működés, semmi extra.

Egy render teljesen elcsúszott, torz arc, zajos háttér. De valamiért tetszett. Felraktam az oldalra. Kaptam rá visszajelzést, hogy pont ez az organikus hiba adja az értékét. Azóta már nem törlöm az elrontott képeket – inkább tanulok belőlük.