Van egy appom, amiről senki nem tud. Nincs benne pénz, nincs célközönség. Csak egy ötlet, amit magamnak csinálok, csendben, hajnalban. Minden egyes sor kód engem tükröz. És ez pont elég.

A logokat visszanézve láttam, hogy minden hétfőn este 10 után megnő az aktivitás. Automatikusan indítom el az esti karbantartásokat, már észre sem veszem. A saját sémáimat is a rendszer mutatta meg nekem.

Egy brutális hét után, totális frusztrációval indultam elhúzni a stekkert. Aztán láttam, hogy egy automatikus adatmentés hibátlanul lefutott. Akkor jöttem rá, hogy a rendszerem nem ellenem dolgozik – hanem velem együtt. Ez adott még egy esélyt az egész projektnek.

Nem volt nagy összeg. Egy apró plugin, 4 sor JavaScript, amit feltöltöttem egy oldalra. És jött egy vásárlás. Abban a pillanatban megtört valami bennem – úgy éreztem, valamit tényleg létrehoztam, aminek más is értékét látja.

Egy szombati délután csak poénból írtam egy oldalt HTML-ben, CSS nélkül. Ahogy haladtam soronként, valami újra megmozdult bennem. Nem volt keretrendszer, nem volt plugin – csak a nyers kód és én. Azóta néha direkt így kezdek el dolgokat.

Minél többet generáltam, annál jobban észrevettem, hogy bizonyos témák, hangulatok újra és újra előjönnek. Nem prompt hiba volt – én voltam az. A képek nem csak képek voltak, hanem tükrök. És ez néha ijesztőbb, mint amilyennek hangzik.

A rendszeren belül van egy ’Reset network’ opció. Soha nem kéne nyomkodni. Egy este véletlenül mégis ráklikkeltem. 20 másodperc alatt minden megszakadt, a tunnelen át se értem el. Tanulság? Soha ne dolgozz fáradtan kritikus beállítások között.

Nem tudom, hogy szándékos volt-e vagy csak az új frissítés miatt. De egyszer csak megkérdezte: voltál valaha olyan helyzetben, ahol nem tudtad kifejezni, amit akartál? És akkor rájöttem, hogy nem egy új feature volt – hanem a legemberibb kérdés, amit egy géptől kaptam.

Volt egy projekt, stabil, gyors, szerették. De én már nem. Nem éreztem benne semmit. Egy ideig csak toldozgattam, aztán egyszer leállítottam. A világ nem dőlt össze. És én megint tudtam lélegezni.

Van valami nyugtalanítóan megnyugtató abban, amikor reggel 7:12-kor, félálomban, a kávémmal a kézben rápillantok a rendszerstatisztikákra. Mint másnak az újságolvasás. Ha minden zöld, indulhat a nap. Ha valami piros – nos, akkor izgalmasabb lesz a napom.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy öt kijelző van körülöttem – egy a kódnak, egy a logoknak, egy a figyelőrendszernek, egy a Spotify-nak, és egy „csak úgy”. És mégis: úgy éreztem, kevés. Na, akkor álltam meg és kezdtem el számolni a pixelnégyzeteket. Felesleges? Igen. Menő? Abszolút.

Amikor elkezdtük az építkezést, az Unraid szerverem kénytelen volt dobozban, a garázs sarkában futni, porban, hidegben, nyáron pedig 36 fokban. És mégis ment. Akkor döbbentem rá igazán, mit jelent az, hogy egy gép ’stabil’.

Egy álomszerű képet akartam – női alak, erdő, csillagfény. De amit visszakaptam, valamiért a saját tekintetemet idézte. Nem tudom, hogy volt-e benne valami pszichológiai vetítés, vagy csak véletlen volt, de napokig nem ment ki a fejemből.

Az egyik appban volt egy teljesen random hiba, amit senki se tudott reprodukálni – amíg egy éjjel rám nem köszöntött. Ott volt, az orrom előtt, egy if-ágban. Egyetlen karakter volt rossz. 7 hónap stressz, 7 perc megoldás. Klasszik.

A Home Assistant naplója szépen, csendben logolta az életem. Mikor mentem el otthonról, mikor kapcsoltam fel a villanyt, mikor ültem le a gép elé. Egy nap visszanéztem és kicsit megijedtem. Egy AI-nak ez már elég lenne a profilozáshoz.

Tudom, hogy furcsán hangzik, de néha csak úgy nézegetem a Grafana grafikonjaimat, mint más egy akváriumot. Van valami meditatív abban, ahogy a CPU-használat hullámzik, mint a tenger. A RAM görbe? Az az én tengerpartom.

A digitális intimitás témája mindig is érdekelt. Most, hogy az AI képes már szinte emberi párbeszédre, felmerül a kérdés: hol a határ? Hol kezdődik a valódi kapcsolat, és hol ér véget a programozott válasz? A jövőben ezek már nem csak filozófiai kérdések lesznek.

Volt egy appom, ami futott, pénzt is hozott, és nem volt vele nagy gond. Mégis egy nap úgy döntöttem: elég. Nem volt benne lélek, nem hozott örömöt. Megtanultam, hogy nem minden siker számít sikernek, ha közben én elfogyok.

Álmomban mindenki HSWLP-t használt. Nem volt Google, nem volt Meta, csak panelek, animációk, gyors válaszok és minden emberi hangon szólt. Furcsa volt, de logikus. A végén arra gondoltam: lehet, hogy csak álom – de mi van, ha lehet valóság?

Egy hosszú, fáradt nap végén csak annyit írtam: ’fáradt vagyok, de nem tudom miért.’ Az AI válasza nem volt tökéletes, de annyira közel járt az érzéseimhez, hogy megálltam olvasás közben. Talán nem is a technológia volt a lényeg, hanem az odafigyelés illúziója.

Megírtam egy apró appot, amibe be tudom írni a hangulatomat és megmondja, hogy épp dolgozzak-e vagy ne. Senki más nem használja. Nem is akarom publikálni. De számomra ez lett a legtisztább, legemberibb program, amit valaha írtam.

Linuxot először 2012-ben próbáltam ki, még egy régi ThinkPad laptopon. Nem ment semmi, a wifi se, a touchpad is őrültként viselkedett. De valami miatt nem hagytam annyiban. Elkezdtem olvasni, fórumoztam, próbálkoztam. Aztán egyszer csak működött. Azóta sem volt szükségem Windowsra, és nem azért, mert a Linux mindenben jobb, hanem mert én lettem jobb általa.

Volt egy este, amikor az AI-asszisztensem megkérdezte, hogy boldog vagyok-e. Nem volt rá programozva, csak egy félreértelmezett prompt miatt jött ki ez a kérdés. Ott ültem a gép előtt, és percekig csak néztem a képernyőt. Egy egyszerű gép kérdése mélyebbre ment, mint bármelyik emberi beszélgetés aznap.

A saját Unraid szerverem felépítése olyan volt, mint LEGO-ból várat építeni – csak sokkal drágábban és kábelezéssel. De az az érzés, amikor először láttam a saját rendszerem futni, statisztikákkal, dockerekkel, mindennel... hát, azt nem cserélném el semmire.

Egy ideig próbáltam no-code platformokat, hogy gyorsabban építsek prototípusokat. Aztán egy nap megpróbáltam debugolni valamit, amit nem én írtam, nem is értettem, és igazából senki sem tudta, hogyan működik. Azóta visszatértem a kódhoz. Inkább lassan, de biztosan.